2020. április 22., szerda

Novellapályázat - Őrmező, 2016

A most olvasható novellám 2016-ban került a Bizzarium online novellás kötetébe



Őrmező

Csendes helyen élek a város szélén, ahol már több a zöld, mint az épület, de a lakcímkártyám szerint még jogosan állítom, hogy a fővároshoz tartozom. Valójában egy igazi határvidék, átjáró, vagy még inkább egy váró.
Persze nem állítottam mindig ennyire magabiztosan, hogy hol is élek, évekkel ez előtt néztem utána, mikor arra ösztökélt a dédim, hogy ezt érdemes lenne megtenni. Dédim akkor már három éve halott volt.

Jobban is figyelhettem volna a jelekre, láttam már elég thrillert és paranormális jelenségekkel foglalkozó filmet, bár sosem értettem, hogy a természetben előforduló dolgokról hogy állíthatjuk, hogy „természetfeletti”. Az a természet része, legfeljebb az értelmünket haladja meg. A családunkban ezt úgy mondják: érezni kell. Viszont a fekete macska, aki minden este a füves tér felől jött jobbról és előttem áthaladva a fehér kerítéslécek között eltűnt a szemközti kertes ház pincéjében nagyon is valóságos volt. A babonások persze azt mondták volna nagy rikoltások közepette, hogy: balszerencséd lesz! De hát az a macska ott lakott, abban a pincében, az csak nem balszerencse, hogy minden este hazamegy! Minden este előttem. Akármelyik órában érjek is oda.

Minden a konyhában vált világossá. Igen, mosogatás közben. Az égők nem villogtak, hidegebb sem lett és nem tört össze semmi hirtelen és megmagyarázhatatlanul. Egyedül a piros nyelű seprű vágta magát a földhöz, majd szentség illat nyomta el a Pur mosogatót. Ezt az illatot nem lehet beazonosítani, egyedül templomban érezni, de nem csak a tömjén kesernyés illata, annál sokkal mélyebb. Szentség és gyöngyvirág illat érkezett a sárgára kopott radiátor felől, holott az egész lakásban nem használtam ilyen illatosítókat. De nem akartam odanézni, valami megtévesztette az orrom, a tárkony és citrusos mosogató kémiai találkozása léphetett olyan kölcsönhatásba, ami ezt a keveréket eredményezte.
Ekkor fehér alakot láttam a szemem sarkából a radiátornál. Ami lehetett a kiszabadult, szőkés tincsemen megcsillanó lámpafény is. Vagy a keret nélküli szemüvegem széle. De nem az volt, a legbensőmben éreztem. Mint amikor az ember nem látja, vagy hallja, csak érzi, hogy áll mögötte valaki. Mély levegőt vettem és szembenéztem képzeletem tárgyával:
- Dédi, te vagy?
Csak kicsit éreztem hülyén magam, amiért egy üres lakásban mosogatólétől csöpögő sárga gumikesztyűben állva a falhoz beszélek. De ekkor meglebbent a függöny jobb oldala. A kalocsai mintás sötétítőre minden szál virágot a család női tagjai hímeztek, akár egy boszorka család ereklyéje is lehetett volna, de mi eddig csak hétköznapi rendeltetése szerint használtuk. Mégis végiglúdbőrzött a karom és szinte levetette rólam a kesztyűt. Éreztem, hogy a szívverésem is gyorsult miközben odaléptem a függönyhöz. Észre nem vett mintát kerestem rajta, egy élénkebb virágot a napszítta margaréták közt, de semmi. Ekkor ismét megcsapott a szentségillat és meglebbent a függöny, mintha valaki alulról meghúzta volna. Félrehúztam és kinéztem az ablakon, szemben Gazdagrétet világította meg a hanyatló nap, a beszigetelt panelcsodák vérvörösen hányták vissza a sugarait.
- Mit szeretnél mondani? – suttogtam magam elé. A gyöngyvirágillat szinte végigcirógatta az arcom, majd eltűnt, mintha sosem lett volna. Mélyeket szippantottam a levegőből, de csak a citrus illatot éreztem.
Gazdagrét. Őrmező.
Lenéztem a földre, ahol egy fém golyó gurult az asztal alól a lábam elé. Ezt nem tekintettem paranormálisnak, mert megszoktam, márpedig ami megszokott, az saját világunkban normálisnak minősül. Bár ezek a golyók, amik pár hónapos rendszerességgel felbukkantak a lakás különböző szegleteiben, ismeretlen eredetűen voltak. Tulajdonítottam már isten tudja, milyen csapágy golyónak, körömlakkban fellelhető csomósodás gátlónak, habár sosem ürítettem ki egy üveget sem. Így csak gyűltek a fél centi átmérőjű ezüst golyócskák, mert azt terveztem, hogy egy ékszerész majd megmondja, milyen fémből vannak. A mostanit is felvettem és miközben átsétáltam a szomszéd szobába, hogy a többihez eltegyem, a jelenésen morfondíroztam. Mégis csak a dédi lehetett, de vajon mit szeretett volna mutatni Gazdagrétről és mi köze az ezüstös golyókhoz, amik amúgy még életében is megjelentek a lakásban?
Fejcsóválva mentem vissza a konyhába és eltökéltem, hogy később utána járok, mi állt Gazdagrét helyén, mielőtt lakótelep lett belőle. Egyéb ötletem legalábbis nem volt. Ezen morfondíroztam miközben felnéztem a radiátor és ablak felé, de egy ütést kihagyott a szívem és kirázott a hideg, ugyanis mintha egy férfialakot pillantottam volna meg a radiátor előtt, akinek ugyan nem láttam az alakját, mégis éreztem a jelenlétét és éreztem, hogy kifejezetten engem néz. Páni félelem lett úrrá rajtam, hamarjában bekapcsoltam a rádiót és az összes lámpát is felkapcsoltam, ittam egy kis vizet, de minden másodpercben a radiátort figyeltem, akár egy ideges madár egy új terepen. Dédi még megjelenhet, az ellen semmi kifogásom, de ez az idegen megijesztett, ráadásul nem tágított, így végül én rohantam át zaklatottan a lakás legtávolabbi sarkába, bevetettem magam a kényelmes sárga fotelágyba, állig betakaróztam egy lila pléddel és onnan kémleltem az üres szobát, de itt a szőnyegek és könyvek között minden meghittnek és barátságosnak tűnt. Igaz, innen nem is láttam Gazdagrétre. Valami mégis ott vibrált a levegőben, ezért felkaptam a mellettem álló kerek asztalkán bámulatos módon felstócolt könyvkupacról a hozzám legközelebb eső könyvet, találomra felcsaptam és olvasni kezdtem, hátha akkor megnyugszom.
A szavak értelme nem állt össze a fejemben, alig rágtam át magam két oldalon és kezdtem megnyugodni, mikor kiégett a villany. Ami normális. Viszont ismét jött a szentség illat, lassan kúszott felém a konyha felől, míg végül betöltötte az egész szobát. Ami annyira már nem megszokott.
- Jól van! – kiáltottam fel és letettem a könyvet, áttrappoltam a számítógéphez és bekapcsoltam. Míg beindult ez az ősrégi masina kimentem a konyhába egy pohár vízért, és csak mikor a csapnál álltam jutott eszembe, hogy úgy oldalaztam be, mintha legalábbis állt volna valaki a radiátor mellett. Óvatosan, lépésről lépésre közelítettem felé, közben mélyet szippantottam a levegőbe és elképzeltem magam egy külső szemlélő szemszögéből, hogy mennyire bénán nézhetek ki, amint az üres lakásban a levegőt szimatolva közeledek a fal felé. De akkor megéreztem a kesernyés, pacsulival kevert férfi illatot, amilyen parfümöt nem éreztem korábban soha. Óvatosan eltávolodtam és besiettem a szobába. Szerencsére ez a jelenés nem követett, mintha dédi azt kérte volna tőle, hogy várjon ott, a helyén. Dédi nagyon udvarias tudott lenni, ha kellett, viszont ha úgy tetszett, neki van igaza, hát jottányit sem engedett, ezért megkérdeztem:
- És most?
Hullám kúszott végig a függönyön, mint mikor közvetlenül a víz felszíne alatt úszik végig egy hal, és mikor függöny az íróasztalomhoz ért, megállt. Engedelmesen leültem, megnyitottam a google-t és elkezdtem keresni Gazdagrét történetét, de az ablakom előtt lógó kék szélcsengőm megcsendült, mire felnéztem és a tetején lévő szélkakas ezúttal az ablakomból látható alig húsz méter magas dombra mutatott. Arra a dombra, ami Gazdagrét és Őrmező közt húzódik és habár tudom, hogy több építkezést is terveztek a lábánál elterülő síkságra, egyik sem valósult meg, így érintetlenül állt a város határán. Ezért taktikát váltottam és Őrmező történetére próbáltam rákeresni.
Csekély sikert értem el. Római és avar kori temető, Árpád-kori település – temetővel, ami az én szempontomból mind ígéretesen hangzott, de az illatot nem magyarázta -, tatárjárás, majd 18. század. Ezen a ponton éreztem, hogy hézagos a leírás, hiába próbálta a szerző annyival eltussolni az esetet, hogy mocsaras vidékké vált, amit később feltöltöttek és kedvelt borvidék lett. Az a domb nem hagyott nyugodni. Gazdagrét régen Nevegy volt, Őrmező pedig Áronfölde, ám mindkét település rejtélyes módon a semmivel lett egyenlő mind régészetileg, mind a köztudatban. De hogy lehet, hogy csak így eltűnjön két település a városhoz ennyire közel? A dombokról remek kilátás nyílt védelmi szempontból, kizártnak tartottam, hogy feladták volna őket. Csakhogy a két lakótelep építése során elvileg minden temetőt feltártak, kivéve persze a dombot, ami ott állt előttem érintetlenül és a késő délutáni nap fénye élesen rajzolt ki rajta minden árnyékot.
Próbáltam még Áronföldére rákeresni, teljes sikertelenséggel, a szobában töményre duzzadt szentségillaton pedig úgy sejtettem, a szellőztetés sem segítene. Szinte magam előtt láttam dédi takaros kontyba csavart ezüsthaját és hozzá a szigorú tekintetét, amint földig érő galambszürke fűzős ruhájában csípőre tett kézzel várja, hogy mozduljak végre.
Több se kellett, tenyerembe borítottam az összegyűjtött fém golyókat, figyeltem egy ideig, ahogy a bevilágító fény visszacsillan a felszínükön, majd beleöntöttem egy kis szütyőbe és az oldalt vetős barna táskámba dobtam, felhúztam egy sportcipőt, vettem a kabátom és kinyitottam az ajtót. Amikor kiléptem a lakásból és visszafordultam tudtam, hogy a két vendégem követ így megvártam, hogy kijöjjenek a lakásból, csak utána zártam kulcsra az ajtót. Ki tudja, dédi mit tesz legközelebb, ha az orrára csukom az ajtót, mindig is hiú asszony volt.
A liftben nem éreztem őket, viszont amint kiléptem a kapun és a kertes házas övezet felé vettem az irányt ismét körülölelt a gyöngyvirág, pacsuli és szentségillat triumvirátusa amitől úgy éreztem magam, akár egy megbélyegzett. Azt gondoltam, az emberek biztos kigúvadt szemmel fognak utánam fordulni ennek a furcsa illatkombinációnak a nyomán, de ők megszokott módon siettek haza a csípős őszi délutánban, a kutyasétáltató csoport pedig észre sem vett, egyedül az állataik – tacskók, csivavák és egy tekintélyt parancsoló vizsla – fordultak felém és járt tekintetük köztem és a körülöttem lévő kísérőim közt. A vizsla végül felvonyított, mire sietősebbre fogtam a lépteimet és fázósan dugtam zsebre a kezem.

Tízpercnyi sétára volt mindössze a terület, a kertes házak után már csak egy felüljáró elhagyatott alagútján kellett átmenni és kitárult előttem a természet, de ezúttal nem gyönyörködtem a szépségében, ugyanis a domb hozzám közelebbi oldala már sötétbe borult. Találomra indultam el egyenesen át a réten, a farmerom szárát minden lépésnél végigkaristolták a száraz, megkövült kórók. A délután fényében igen nagy teljesítménynek számított, hogy megpróbáltam ezt a folyamatos karistoló sercegést nem földből előnyúló csontváz-kezeknek betudni és ekkor örültem igazán a szentségillatnak. Olyan zombis könyvre nem emlékszem, amiben ez a kettő egyszerre jelen lett volna. De várjunk csak. Az illat eltűnt. Tétován megálltam és körülnéztem. A síkság közepén álltam, ha folytattam volna az utam, akkor lett volna egy ösvény, ami felvisz a meredek domb tetejére, csakhogy a kísérőim nélkül mi értelme lett volna felmennem? Így visszafordultam és folyamatos szimatolással tíz lépés után meg is találtam őket. Szél futott át a rét felett és jobbra terelt Gazdagrét irányába, a domb közepe felé, ahol csak egy bozótos dzsungel ígérkezett, de én már csak vállat vontam és követtem őket.
A fák között bizonyosodtam meg róla, hogy igazán érdemes lett volna kesztyűt és zseblámpát hozni. Felfelé másztam és a karnyi vastag fatörzsekben találtam kapaszkodót, miközben azon gondolkodtam, mikor telepíthettek ide fákat, hiszen fiatalok voltak, de mióta itt lakom biztosan beborították ezt a dombot. Meg-megcsúszva haladtam felfelé, de az egyre sűrűsödő sötétben megbotlottam és elestem. Bosszúsan néztem vissza a kőre, de gyanúsan nézett ki, ezért közelebb hajoltam, hogy alaposabban szemügyre vehessem. A nap immár teljesen lement, viszont a hold felkelt, így segítségemre volt. A kő, amiben megbotlottam egymáshoz tapasztott kövek sorához tartozott. Kezemmel söpörtem le róla az avart tessék-lássék módján csak hogy megtudjam, tényleg épületromot, vagy kerítés maradványt fedeztem fel. Munkám koronájaként fél órával később jó pár méter hosszú fal húzódott előttem egészen a domb tetejéig. Fent kinyújtóztattam a hátam és végignéztem a tájon, majd vissza a fás rész felé. Egyenesen vezetett a fehéres kőből épült kerítés, nem is értem, hogy nem fedezte fel még senki előttem. A fák kopasz ágai közt most már a nap teljes erejét visszatükrözte a telihold, ahogy dédi is közvetítette nekem a férfi kérését. Ekkor láttam meg a fehér falon egy árnyfoltot, nagyjából a kétharmadánál. Márpedig ha kerítés van, háznak is kell lennie, ezért fáról fára visszacsúszkáltam az avaron, közben összeszedtem egy seprűre való ágat és elkezdtem keresni.
Ezúttal tovább tartott, míg a háborítatlan erdőben nyomra bukkantam, de amit találtam, attól ismét csak kirázott a hideg, ugyanis a fehér kövek közt, ami valaha egy ház fala lehetett, egy koponya állt ki a földből. Félelemmel vegyes kíváncsisággal söpörtem le róla a leveleket, mire a teljes csontváz vált láthatóvá. Úgy sejtettem, vagyis inkább a hely sugallta, hogy ez egykor valóban őrhely volt, de hogy ki felejtette itt ezt a férfit, azt nem tudhattam. Közelebb hajoltam hozzá, de a ruhái és mindene már az enyészeté lett, egyedül a bordái alatt csillant meg három ezüstgolyó. A táskámból kivettem a szütyőt és mellé tettem a földre a tartalmával együtt, majd fogtam az ágaimat és földet kezdtem kotorni a csontvázra, hogy megadjam neki a végtisztességet, hiszen egyetlen szellem sem szeretne mást, csak békét.

            Csak akkor hagytam ott a sírhantot, miután megbizonyosodtam róla, hogy jó ideig nem moshatja le az eső a földet róla, ráadásul néhány követ is tettem rá és elmondtam a biztonság kedvért egy Mi atyánkot. Ha dédivel jött a szellem, keresztény kellett, hogy legyen. Az ima végén megszűnt a pacsuli és gyöngyvirág illat is és már csak a fanyar avar vett körbe, a hold magasan járt az égen, én pedig könnyű szívvel lépdeltem hazafelé át a réten azzal a kétes dicsőséggel a szívemben, hogy megadtam a végtisztességet Őrmező utolsó őrének.

Hazaérve ahogy nyitottam az ajtót eszembe jutott, hogy húzódtam félre a két szellem elől és elmosolyodtam az emléken. Dédi csak segített egy idegennek, ez épp rá vallott. Levettem a kabátom, felakasztottam a fogasra és mentem is inni a konyhába. Két pohár hűvös víz tette csak helyre a lelkivilágom és előre örültem gondolván, hogy megszűnt a lakásban a fém lövedékek szaporodása, de amikor a radiátorra néztem, egy addig nem látott megfakult csipkedarabot pillantottam meg a földön. Nagy sóhajjal emeltem fel és egyéb támpont híján betettem a dobozba, amiben eddig a golyókat gyűjtöttem.

2018. január 6., szombat

2009, Ház az út végén 2/1



A kék Ford lassan gurult egyre feljebb Oak Valley városa fölé vezető földúton. Emily kilógatta balját az ablakon, hogy érezze a késő délutáni nap melegét, ami már az ősz ígéretét hordozta magában. Amikor bevette az utolsó kanyart és feltűnt előtte Simsonék háza eszébe jutott, hogy idén már igazán beszélnie kell velük a tölgyről. Hiába volt jelen még kiskorában az ültetésénél, mára már annyira megnőtt a fa, hogy kénytelen beszélni velük a megkurtításáról, vagy végképp nem fog semmit sem látni sem a városból sem ő, sem az albérlői. Megan tavasszal már szóvá is tette  a dolgot mondván, hogy a tölgyről híres települést nem úgy szeretné élvezni, hogy egyetlen fát lát, hanem a várost körülölelő erdőséget.
Az autó ablakán szél fújt be, Emily kisöpörte mézszőke tincseit az arcából és lassítani kezdett, majd bekanyarodott a hegyoldal felőli ház kocsifelhajtójára. Ezt az oldalt már nem érte napfény, így még hangsúlyosabbnak tűnt a hófehér kerítés előtt sötétzöld ingben várakozó férfi. Emily leállította a motort a kétszintes kertes ház előtt, és lecsavarta az ablakot. Egy kicsit előre kellett dőlnie az ülésben, hogy ellensúlyozza az út dőlésszögét, emiatt kényelmetlenül is érezte magát, de mindenképpen beszélni akart a pasassal. Kutatott az emlékezetében, hogy egyeztetett-e valakivel találkozót, és a férfi fiatalos arcáról eszébe jutott, hogy Page beajánlott neki egy új albérlőt az egyik szobára.
- Üdv, te vagy az új lakótárs? – szólította meg.
- Igen – felelt a férfi. Huszonhét körüliek nézett ki, kecsesen megigazította magán várakozás közben meggyűrődött ingét, ami olyan természetesen hatott, mint a levegővétel. Emily azonnal tesztelte:
- Ki adta meg a nevem?
- Page, töri szakról, egy évfolyamra járunk.
Emben feloldódott kicsit a félsz, de a távolságtartását nem tudta levetkőzni. Mégis csak a saját lakásába készül beengedni egy vadidegen férfit.
- Nyitom a kaput, gyere be – majd a távirányítóval kinyitotta, megvárta, hogy a férfi előtte besétáljon, és begördült az autóval.

Az előszobában találkoztak ismét, Emily eligazgatta magán mélykék blúzát, összefogta mézszőke haját, és kezet nyújtott.
- Szia, Emily Hawkins vagyok.
- Gilbert Crissney, örvendek.
A nő meglepődött a szófordulaton, de a férfi olyannyira mesterkéretlenül mondta, hogy az a részének hatott, és mint így, tetszett a nőnek. Majd észbe kapott, hogy sokáig gondolkozott ez a válaszon, mert gyorsan folytatta a kérdezősködést:
- Mennyi ideig laknál itt?
- Még három évem van a szakból, szóval akár addig.
- Gyere, körbevezetlek. Van még egy lakótársunk, Megan, vagyis Meg. Ő általában későn jár haza és kissé szétszórt, de egyébként jó fej. – Miközben ezt mgyarázta, megérkeztek az első fehérre festett ajtó elé a folyosón, a nő itt megállt. - A földszinten van a konyha, itt egy fürdő, ott hátul a nappali. Ezeket közösen használjuk.
Gilbert bekukkantott a konyhába és a fürdőbe, a nappaliban körbenézett a tévé elé helyezett süppedős kanapén, felfedezte a cd gyűjteményt és a két családi fotót az egész falat beborító könyvespolcon. Emily azonnal rájött, hogy megint kint felejtette a képeket és ezzel a szokásos kérdéseket alapozta meg. Gilbert felé fordult, gesztenyebarna haja selymesen mozdult utána:
- Megkérdezhetem, hol vannak a szüleid?
A nőt ismét meglepetésként érte a kérdésfeltevés stílusa, a városból senki sem udvariaskodott volna ennyire.
- Utazó ügynökök, épp Minnesotában vannak.
- Testvéred sincs?
- Nincs, és neked?
A hangja még saját maga számára is ridegen kongott. Sokszor felmerült már a kérdés, de most, hogy belegondolt rájött, hogy a családja távol, idegenek élnek a házában és még az az óriási tölgy is eltakarja nem beszélve arról, hogy az erdőben kiválóan el lehet rejteni egy hullát.
- Nekem sincs – hallotta a választ, de ezúttal máshogy nem tudta hova tenni a stílust. Általában nem esett ennyire nehezére felmérni a pályázók megbízhatóságát. A tudat pedig, hogy fel kell mérnie a férfit, óvatosságra sarkallta, az pedig udvariasságra.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani.
Emily belenézett Gilbert olajzöld szemébe, de csak őszinte megbánást látott benne, hátsó szándék nélkül. Hogy gondolhatott bármi rosszat erről a pasiról? Az csak jót tenne nekik, ha egy férfi is lenne a háznál. Könnyedén felnevetett:
- Tényleg ne haragudj, írószakos vagyok, most egy krimi a házi feladat és ahogy kérdezgettél eszembe jutott, hogy kitűnő hullajelölt vagyok – bökte ki egy szuszra, aztán eszébe jutott, hogy mekkora idiótának nézheti a másik, amiért ilyesmi járt a fejében és elpirult. Gyorsan a lépcső felé vette az irányt. – Érdekel még a szoba?
Gilbert még vizsgálta egy pillanatig olyan tekintettel, mint aki rég kiolvasott mindent a nőből, végül elmosolyodott.
- Természetesen.
Hagyta, hogy a nő felvezesse a lépcsőn, lépéseik zaját elnyelte a sötétkék szőnyeg, ami a lépcsőn és a fenti folyosón is végigfutott.
- Igazad van, tényleg nem biztonságos egy egyedülálló nőnek ez a ház.
- Ugye? – mosolygott hátra a nő. Kicsit még mindig zavarban volt. – Igazság szerint eddig hárman voltunk csajok, de Meg azt mondta nem bánja, ha egy pasi lakna velünk, legalább biztonságosabb lenne.
- Igazán megtisztelő – mosolyodott el Gilbert, szája sarkába kedves kis gödröcske ült, mégis volt valami vészjóslóan gonosz ebben a gesztusban, de mire a nő komolyabban is elmerült volna az elemzésében, már el is tűnt, mint egy árnykép.
Emily próbálta megragadni a férfi személyiségének lényegét, de ahányszor azt hitte, hogy ez sikerült, ismét más tulajdonsága bukkant fel. Amíg ezen gondolkodott ráeszmélt, hogy megint a kelleténél tovább bámulta, ezért azonnal a legközelebbi ajtóhoz lépet és kinyitotta:
- Ez a fenti fürdő – nyitott be az ízlésesen zöldre csempézett helyiségbe – a legfelső polc szabad. Mellette a mosókonyha, egy héten csak egyszer mosunk géppel a vízóra miatt. Ez az én szobám, mellette Megé, és ez lenne itt a tiéd a folyosó végén – nyitotta ki a velük szemben levő ajtót, és felkapcsolta a lámpát. Tágas szoba tárult eléjük fa asztallal, tiszta szekrénnyel, franciaággyal, és minden szükséges bútorral.
- Ízléses – nyugtázta Gilbert.
- Örülök, hogy tetszik. Két hátránya van, most szólok, nehogy meglepetésként érjen: északi fekvésű, és még egy fa is áll az ablak előtt, szóval nem nagyon fogsz kilátni. Természetesen télen jobban fűthetsz, nem számolom fel.
- Kösz. Nem gond a fekvés, szeretem az északi szobákat.
- Tényleg? – Emily próbálta eldönteni, hogy a férfi komolyan beszél-e, de végül feladta. Annak az arcáról szinte lehetetlen volt olvasni, kedélyes elégedettség látszott rajta per pillanat, de ez bármikor átfordulhatott akármi másba.
- Igen.
- Okés, ennek örülök. A szobában azt csinálsz, amit akarsz, de azért takaríts ki. Az előző csaj nagyon trehány volt, egy hétig takarítottunk utána, a hűtőből meg felzabálta a kajánkat. Ja igen, a hűtőben is a legfelső polc a tiéd, ha beköltözöl. Szoktál főzni?
- Néha – bólintott Gilbert. Besétált a szobába, benyitott a szekrénybe és elhúzta a csipkefüggönyt is, hogy kinézzen az ablakon, és az ígéretnek megfelelően nem látott sok mindent, csak hátra felé, az erdő fáira nyílt kilátása.
- Remek, akkor néha majd megmutathatnád, mit tudsz. Meg nem egy konyhatündér, de imádja a főtt ételt. Ja igen, a barátnődet bármikor felhozhatod, nem zavar.
- Nincs barátnőm.
- Jó, szóval bármelyik barátodat felhozhatod, ha lesz kedved, nincs ilyen tiltás.
- Jó tudni – somolygott Gilbert. Em ezen megilletődött kicsit. Úgy érezte, mintha a férfi mást hallott volna a mondandójába.
Gilbert döntésre jutott, és a nőhöz fordult:
- Kiveszem, az idei tanévre biztos. Így megfelel?
- Igen, tökéletes – mosolyodott el szélesen Emily és csak ekkor érezte meg, hogy a drukk a gyomrában kioldódott, amint a férfi kijelentette, hogy beköltözik. Eddig tudatosan végig sem gondolta, hogy ezt ennyire szeretné, bár való igaz, sok szempontból jót tesz majd nekik. Rögtön ezután egy másik gombóc kezdett gyűlni benne, amiért a férfi beköltözik.
- Hol vannak a cuccaid?
- Egy barátomnál, elmegyek érte, estére visszajövök.
- Elvigyelek autóval?
- Nem, kösz. Szeretek gyalogolni.
- Okés, akkor kiengedlek és mire visszajössz előkészítem a szerződést meg a kulcsokat. Egyhavi kaukciót kérek.
- Hozni fogom – felelt Gilbert megint azzal a zavarba ejtő mosolyával.
Em miután mindent előkészített behúzódott a szobájába. Gilbert a számára kicsit furcsa volt: nyílt tekintetében valami mindig megbújt, amint a tiszta vizű tóban, ami hiába hat kristálytisztának, mélysége miatt mégsem látni le az aljára. Egyébként teljesen normálisan öltözött: farmer és ing, főleg a sötét tónus passzolt hozzá, olajzöld és feketében járt, ami midig kiemelte a szeme színét.

Emily elaludhatott, mert csengetésre ébredt, a szobájában pedig sötét volt. Felkapcsolta a lámpát és lement a bejárathoz. A kapuban két pasas állt, Meget támogatták két oldalról diszkréten, akár a jól nevelt testőrök. Emily az ablakból lecsekkolta őket, eztán csak a fejét csóválta és kiment lakótársáért.
- Üdv, Meg, jól vagy?
- Na fiúk, ő Em, ugye, hogy jó csaj? Nem hazudtam… – mondta, bár a nyelve már alig forgott és végezetül nagyot csuklott. Em mellé állt és derekánál átkarolva átvette a férfiaktól.
- Kösz, hogy hazahoztátok, fiúk.
- Nincs mit, Phil vagyok – adta át végleg Emnek Meget a magasabbik, szőke tüsi hajú srác, akinek megbízható arca volt. Emily hálát adott az égnek, hogy barátnője ilyesmi alakok mellett issza spiccesre magát. Kezdetben még próbálta lebeszélni, de később megbarátkozott a gondolattal, hogy Meg ilyen.
- Én pedig Tom vagyok – mutatkozott be a másik. Alacsonyabb volt és bőrszerkóban nyomta, vállig érő barna haját összefogta, kicsi borostát is növesztett, de Emilynek ő tetszett jobban. Phil túlságosan tejfeles képű volt az ízlésének. És nem, hiába a nagy bemutatkozás és demonstráló álldogálás, nem akarta behívni őket.
- Nos, Phil, Tom, még egyszer kösz, hogy hazahoztátok Megant.
- Nincs mit. Mondta, hogy elég eldugott helyen lakik. Veszélyes lehet errefelé este – nézett szét Tom mintegy megállapításként, a nő viszont kényelmetlenül érezte magát, amiért ezen a napon már másodszor vetődött fel a kérdéskör.
- Elég békés környék – tudatta magabiztosan.
- Azért vigyázzatok magatokra – búcsúzott Tom, és egy tizedmásodpercre mintha a házat gusztálta volna, de Emnek az volt az érzése, mintha valakit keresne odabent, utána rájuk is mosolygott, végül elsétáltak.
Emily felvitte Meget a szobájába és ledobta az ágyra. Ebben a pillanatban csöngettek, ezért lerohant, kinézett a kémlelőn és miután látta, hogy Gilbert áll odakint két bőrönddel és egy hátizsákkal, kinyitotta neki a kaput.
- Szia, gyere be. Megan hazajött, de szerintem jobb lenne, ha holnap mutatkoznátok be egymásnak – tudatta gyorsan a fejleményeket.
- Jól van? – érdeklődött Gilbert.
- Azta, de király pasit szedtél fel! – lépett ki a folyosóra Meg, mire Emily felsóhajtott.
- Ő az új lakótársunk, nem a pasim.
- Nem mutatsz be neki? – kérdezte Meg csábosnak szánt hangon, de a megjelenésén sokat rontott kócos haja, rózsaszín plüssnyuszi papucsa és a csillámpónis pólója.
- Talán inkább holnap, most aludj.
- Nem vagyok álmos… - ásított egy hatalmasat, majd ismét végigmérte Gilbertet.
- Ne aggódj, itt szuper helyed lesz, Emily igazán pedáns és mindent észben tart. Ha rajta múlik, nem késel el soha sehonnan.
- Kösz Meg, jó éjt – mosolygott zavartan Emily és megvárta, hogy barátnője becsukja az ajtót. Megan úgy festette le, mint egy jó kislányt, ami nagyjából fedte is a valóságot, de Gilbert mellett hirtelen kevésnek tűnt, és ez zavarta.
Emily megállt az ajtóban, Gilbert közben behúzta a csomagjait a szobájába és az asztalnak támaszkodott.
- Mindig ilyen?
- Néha kiüti magát. Én meg aggódhatok, hogy kik hozzák haza, ha hazahozzák egyáltalán. De eddig szerencsénk volt. Amúgy igazán jó fej, majd holnap meglátod.

            Emily álmosan tevékenykedett a konyhában, és csak helyismeretének köszönhette, hogy baleset nélkül megúszta a kávéfőzést, mikrózást és kenyérpirítást. Megan nyújtózkodva jött le hozzá és ledobta magát a pult melletti székre, onnan figyelte a reggeli készítést.
- Álmosnak tűnsz. Te, tegnap tényleg volt itt egy pasas, vagy csak álmodtam?
Em megdörgölte a szemét, hátha egy csíknál nagyobbra is tudja nyitni.
- Itt van, ő az új lakótársunk, Gilbert – tudatta, de a mondat végét elásította. Meg végignézett rajta.
- Nem szoktál ilyen elnyűtt lenni, mi történt?
- Csak rosszul aludtam. Háromkor arra ébredtem, mintha lenne valaki a szobámban. Persze nem volt – előzte meg barátnője pikáns megjegyzéseit. Azt sem tette hozzá, hogy úgy érezte, mintha Gilbert lenne a szobája sarkában és őt nézné, de mikor odavilágított a mobiljával, nem állt ott senki. Ez után teljesen idiótán érezte magát.
- Jó reggelt! – lépett be a konyhába Gilbert. Ezúttal sötétzöld farmert vett fel sötétzöld inggel és drapp pólóval. Megan azonnal leugrott a székről és a legelőnyösebb pózban nyújtotta neki a kezét:
- Szia, Megan vagyok, de szólíts csak Megnek.
- Szia Meg, Gilbert Crissney vagyok. Hű, érdekes név, honnan jöttél?
- Bostonban nőttem fel.
- Tényleg? És mi hozott nyugatra?
Emily csak hallgatta őket és úgy tett, mintha a reggeli készítés teljesen lekötné, de valójában irigyelte Megant, amiért kábé negyed óra alatt megtudta a pasas teljes élettörténetét. Általában Emnek sem okozott gondot a beszélgetés, de ilyen felhőtlenül – és szemtelenül – senkit sem kérdezett volna ki, ráadásul amint megjelent a konyhában a férfi ismét úgy érezte, hogy igenis ott állt éjjel a szobájában, ezért megfogadta, hogy legközelebb bezárja az ajtaját.
Felsandított Gilbertre, aki a világ legkecsesebb tartásában ült a pultosszéken anélkül, hogy bárkinek eszébe jutott volna megkérdőjelezni férfiúi mivoltát.
Lehet, hogy inkább mégsem zárja be az ajtaját, hadd jöjjön csak. A gondolattól megdobbant a szíve.
- Megírtad a szerződést, Emily?
A nő olyan hirtelen pördült feléjük, mint akinek rajtakapták a gondolatait.
- Igen, le is hoztam, mindjárt adom – törölgette a kezét a konyharuhába, majd egy papírtartóról levette a szerződést. – Nyugodtan olvasd át.
- Köszönöm.
Gilbert hamar átfutotta, kitöltötte a személyes adatokra vonatkozó részt, majd visszaadta. Em ekkor átadta a kulcsokat és kezet fogott vele:
- Üdv itthon.
Gilbert kézfogása meleg és erős volt, és a szükségesnél talán egy gondolattal tovább tartott.
- Milyen szakra jársz? – törte meg a pillanatot Megan.
- Történelemre.
- Hű, az komoly! Én rajzra, művész akarok lenni, eljutni Európába, csodás lehet, nem?
- Igen, Európa csodás – nyugtázta a férfi, mire Megan szeme kikerekedett a csodálattól:
- Te jártál Európában? Hol? És miért? És mikor? Mesélj róla, ne kéresd már magad!
Em hármójuk elé tette a tojásrántottát juharsziruppal, és élvezettel hallgatta Gilbert beszámolóját.

Pár nap múlva egyedül Emily volt otthon, a híreket nézte a tévében, mikor késő este csöngettek a kapunál. Tom, Phil, és még ketten álltak odakint. Em minden meggyőződés nélkül ment ki hozzájuk, összehúzta magán a pulcsiját.
- Sziasztok!
- Szia, tudom, hogy nem ismersz eléggé és furcsa a kérés, meg késő is van, de beengednél minket? – hadarta Tom, mintha csak menekülne valami elől. Emily végignézett rajtuk. Phil hátrébb állt, két másik haverja támogatta. A nő azt hitte először, hogy részeg, de egy csepp alkoholszag sem érződött rajta. Emilynek nem akaródzott idegeneket látni a lakásában, mikor ráadásul egyedül volt. Tom azonnal megértette a problémáját, mert tovább folytatta:
- Nézd, nem tervezünk semmit ellened, Phil rosszul van, rajta kell segítenünk.
- Ha olyan rosszul van, miért nem hívtatok orvost? Itt nincs semmi, egyáltalán hogy kötöttetek ki itt? – kérdezte Em gyanakodva.
- A közelben voltunk, túráztunk.
- Éjjel.
- Igen.
- Nem baj, ha egy szavad sem hiszem? – sóhajtott Emily, és már csukta volna vissza az ajtót. Túlságosan gyanús volt a történet. Tom a szemébe nézett, a tekintetében nem látszott semmi álságos.
- Kérlek.
Rejtegetett valamit, de úgy tűnt valóban semmit sem tervez a nő ellen. Emily nagy sóhaj kíséretében mégis kinyitotta a kaput.
- Tessék. A többiek bármikor hazaérhetnek – állt félre, így szabaddá vált az út a házba, majd miután bevonultak mind, körbekémlelt az utcában. Az út felől nem látszott semmi különös, a lámpák megnyugtatón világították fényköreiket az aszfaltra, de az erdő felől mintha látott volna árnyakat elsuhanni, de inkább csak árnyék lehetett, mint valamiféle megfogható dolog, így nem vett róla tudomást, csak bezárta az ajtót.

A fiúk közben kiszolgálták magukat és a konyhaasztalra terítették Philt, leszedték róla az amúgy véres ruháit, így feltárult a mellkasán egy mély vágás nyom. Emily tudta, hogy ha egy regényben lenne, úgysem kapna valós választ, így inkább nem is kérdezett, csak odavitte az elsősegélyes dobozt és kiment a nappaliba, míg a srácok megoldják a dolgot. Biztos valami beavatás, ami kicsit rosszul sült el. Divat mostanában a vámpíros és vérfarkasos sztorik eljátszása, az is lehet, hogy szerepjátékosok. Ezek a dolgok annyira felkapottak, hogy még házinak is kiadták nemrég, hogy írjanak egy novellát ebben a témában.
Emily kedvtelenül kapcsolgatta a csatornákat és várta, hogy két másik társa hazaérjen, de megint sokáig maradtak. Vagy fél óra eltelt, mire Tom megjelent a nő előtt.
- Köszönjük a segítséged.
- Phil jobban van?
- Igen.
- Akkor jó.
- Figyelj, Fred és MC elmennek az autóért, max egy óra múlva itt lesznek, addig maradhatunk?
- Persze.
- Kösz – mondta Tom, és kiment szólni a társainak, hogy induljanak. Ebben a pillanatban érkezett meg Gilbert és Meg. Emily megkönnyebbülve üdvözölte őket:
- Sziasztok!
- Szia, Tom, te mit keresel itt? – kérdezte Meg csodálkozva, de Emily látta, hogy Tom és Gilbert tekintete találkozik, és nem épp barátian méregetik egymást. Ha tippelnie kellett volna, azt mondaná, ismerik egymást, egy szinten vannak de valamiért mégsem, Tom dühös Gilbertre, ő pedig a többiek felbukkanására. De mint már oly sokszor, ezúttal sem tudta eldönteni, hogy ilyen könnyen átlát az embereken, vagy csak tulajdonságokkal ruházza fel őket, akár a karaktereit. Mondjuk eddig az esetek kilencvenkilenc százalékában igaza volt.
- A környéken jártunk, és Phil rosszul lett, úgyhogy bekéredzkedtünk.
- Nem túl biztonságos idegeneket beengedni – jegyezte meg Gilbert Emilynek.
- Mintha nem tudnám… – forgatta a szemét Emily. Gilbert még méregette egy ideig Tomot a maga kiismerhetetlen stílusában, aztán elköszönt tőlük.
- Felmegyek. Ha szükséged van rám, szólj fel.
- Nem hiszem, hogy kéne, de azért kösz – felelt Em. Most már sokkal jobban érezte magát, hogy Meg és Gil is itt voltak, de Meg rövid úton közölte, hogy fáradt és ezt bizonyítandó fel is ment a szobájába, így Emily megint csak Tommal maradt kettesben. A pasi leült vele szemben és láthatóan igyekezett oldani a hangulatot.
- Tényleg rendes volt tőled, hogy beengedtél.
- Már megköszönted, nem kell hálálkodni – tudatta Emily. Kezdett zavarba jönni, ezért kerülte Tom tekintetét, belül pedig magát korholta, amiért a saját házában zavarba tudják hozni. Ez hazai terep, minden normális ember nyugodt otthon. Csakhogy valami nem hagyta nyugodni. – Ismered Gilbertet?
A pillanatnyi csöndben hallotta a férfi döbbenetét, rá sem kellett néznie.
- Nem, miért?
- Csak mert… úgy végigmértétek egymást.
- Csak a véletlen hozta így.
- Mhm – hümmögött, de sütött róla, hogy nem elégedett a válasszal. Inkább a tv villózása felé fordult és percekig nem szóltak semmit, míg végül Tom törte meg ismét a csendet.
- Nem is kérdezted, hogy hogyan szerezte Phil azokat a sebeket.
- Kellett volna? – kérdezte már-már érdektelenül a nő.
- A legtöbb lány, akivel találkoztam, folyton kíváncsiskodott.
- A lányok már csak ilyen kíváncsiak.
Újabb hosszú csend következett, lement három reklám is.
- De te más vagy – folytatta Tom a gondolatmenetét, mire Emily a szemébe nézett:
- Úgy érzem, inkább te akarod elmondani, mi történt.
Tom hátra dőlt a kanapén:
- Csak csodálkozom, hogy nem kérdezel rá.
- Nem hiszem, hogy valós választ kapnék, de ha ennyire szeretnéd megkérdezem: mi történt?
Tom meglepődött a hirtelen váltás miatt, automatikusan válaszolt:
- Volt egy beavatásunk, csak kicsit eldurvult.
- Sejtettem – mormolta Emily, és visszafordult a tv felé. Tom nem tudta hova tenni a magatartását.
- Sejtetted… mit?
- Azt, hogy beavatásra, vagy szerepjátékra fogod.
- Fogom? Szóval szerinted nem mondok igazat? – dőlt előre ismét Tom. Emily sejtette, hogy most először kezdi érdekelni a beszélgetés.
- Nézd, Tom, írónak készülök, és viszonylag jó az emberismeretem. Nem állítom, hogy nem mondasz igazat, de hogy nem a teljes igazságot mondod, arra a kezemet tenném. A teljes igazat viszont megint biztos vagyok, hogy nem mondod el, ezért kár is kérdezősködni. Igen, érdekelne, persze, de nem fogod elárulni. Igazam van?
Tom a szemébe nézett olyan súlyos tekintettel, mint aki komoly elhatározásra jutott.
- Az S.C.P.O.-nak dolgozunk, ez a Legfelsőbb Bűnmegelőzési Szervezet.
Emily hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Tom komolyan elmondta neki, hogy kik ők?
- Sosem hallottam róla.
- Kevesen tudnak rólunk, nem verjük nagydobra, de ha rákeresel a neten, megtalálsz. Sorozatgyilkosok a specialitásunk.
- És egy ilyen sorozatgyilkos mászkál a közelben? – kérdezett rá a nő, bár ezzel az erővel azt is kérdezhette volna, hogy az ég ugye kék? – Kösz, hogy hazakísértétek Meget.
- Szívesen.
A nő érezte, hogy még mindig üresjáratban kattog az agya a hírtől, pedig most kell kérdeznie, amíg Tom itt van a házban.
- Bocs, de ez tényleg létező szervezet? Jelvénnyel meg mindennel?
Tom félrehúzta a dzsekijét, ami alól így már kilátszott a fegyvere és az övre tűzött jelvénye is. Emily megbámulta, miközben úgy érezte magát, mint egy kisiskolás a csodaboltban.
- De miért mondtad el?
Tom visszarendezte a kabátját, de ez sokkal keményebb mozdulat lett, mint ahogy Gilbert csinálta volna. Emily nem tudta, miért jutott eszébe épp ebben a pillanatban ez az összehasonlítás, de lakótársa mozdulatai magától értetődőnek tűntek, és sokkal kifinomultabban mozgott, mint Tom, aki ebben a pillanatban is nyílt tekintettel figyelte.
- Jó lenne, ha egy ideig óvatosan közlekednétek Meggel, de másképp gondolom nem hittél volna nekem – mosolyodott el mondandója végére, Emily pedig ezúttal attól jött zavarba, hogy a másik ilyen könnyen kiismerte. Ugyanakkor legbelül érezte, hogy még ez a magyarázat sem teljes és vissza akart térni a Gilbert-vonalra.
Ebben a pillanatban dudáltak kintről, így Tom felállt és kiment Philért a konyhába, felkarolta, és kivitte a házból. Emily a kapuig kísérte, kint már viszonylag hűvös volt.
- Em, még egyszer…
- Ne köszönd meg többször – kérte a nő. Tom elmosolyodott és átadta a névjegyét.
- Ha bármikor szükséged van segítségre, hívj fel – nézett fel a ház felső szintjére, de azonnal visszatért a nőre a tekintete, végül beült az autóba. – Jó éjt.
- Nektek is!

Reggel Emily háromszor is megnézte magát a tükörben, közben pedig azon gondolkodott, hogy deríthetné ki Gilbertről, hogy ismeri-e Tomot. Végül határozott terv nélkül, ám annál nagyobb elszántsággal kilépett az ajtaján és a konyha felé vette az irányt.
Megan már ott csacsogott Gilberttel, ezért Em megállt a lépcsőn és hallgatózott. Megan beszélt épp:
- Csak fura, hogy rád kérdezett Tomnál. Általában nem érdeklik az emberek ennyire.
Emily azt hitte, ott helyben elsüllyed. Bár amit barátnője állított az tény, ettől függetlenül így kimondva elég antiszocnak tűnt. Ő úgy fogalmazott volna, hogy idegenek nem érdeklik, de Gilbert a lakótársa.
- De nagyon bevethette magát, ha az a pasi elmondta, hogy egy szupertitkos társaság ügynöke. Szerintem ez tök menő! Em meg úgy gondolja, hogy te is hozzájuk tartozol.
Emily szinte látta maga előtt, ahogy Meg sokat sejtetőn kacsint a kijelentéséhez jelezvén, hogy így Gilbert is tök menő. Emily viszont elsápadt részben, mivel Megan elpletykálta, amit csak barátként mondott el neki az este, másrészt mert azt sugallta, hogy milyen nagyra tartja a férfit.
- Csodálom, hogy ilyen fontos dolgot elmondtak egy kívülállónak.
Megan felsikkantott és a szája elé kapta a kezét.
- Ezt nem lett volna szabad elmondanom! Ne árul el Emilynek légyszi! Megígértem, hogy nem mondom el!
- Rendben van.
Emily úgy érezte, nincs az a reggeli, amiért ilyen felvezetés után Gilbert szemébe tudna nézni, ezért megfordult és visszament a szobájába, hogy a szombat délelőttjét a tanulmányainak szentelje.

- Zavarok? – kopogott be Gilbert délben a nőhöz, majd tanácstalanul körbenézett a szobában, ugyanis a földön mindenfelé történelmi képeket és festményeket ábrázoló lapok hevertek.
- Nem, ha tudsz, gyere csak be. Kiadták, hogy egy angliai történelmi novellát kell írnunk, de nem igazán raktam még össze, hogy milyen is volt akkor a közlekedés, lakások, ruhák, ilyesmi… Tényleg, tudnál segíteni?
- Persze, melyik század? – kérdezte a férfi, miközben ügyesen ellépdelt a lapok között a fotelig.
- Tizennyolcadik.
- Kérdezz csak – ajánlotta Gilbert és kecsesen leült a fotelbe, majd figyelmesen ránézett. Emily pedig néhány kifejtendő kérdés feltétele után bőszen jegyzetelni és rajzolni kezdett a spirálfüzetébe, néhány dolgot aláhúzott, illetve szövegkiemelőzött, így nemsokára úgy nézett ki a füzete, mintha óráról jött volna.
Csak egy óra múlva eszmélt rá, hogy eredetileg Gilbert jött hozzá:
- Ne haragudj, nem is kérdeztem, miért jöttél be!
Gilbert elnevette magát, és ujjait fésűnek használva megigazította a haját.
- Nem gond, nem volt olyan fontos.
- De mi volt az?
- Csak beszélgetni akartam kicsit tanulás közben, pihenésképp.
- Mhm. És miről szerettél volna beszélgetni? – kérdezte Emily játékosan mosolyogva.
- Csak úgy, általános témákról… - ködösített, de Emily vesébe látó pillantásától felnevetett. – Jó, jó, ne nézz így! Valójában azt akartam megtudni, hogy mit keresett itt Tom, és a társai?
- Az volt a mese, hogy valamiféle beavatást tartottak az erdőben, és rosszul sült el.
- Mese?
- Tom is csodálkozott, hogy nem hiszek neki.
- Végül is író vagy, ismerned kell az emberi jellemet… - mormolta maga elé Gilbert. Emily örült, hogy legalább ő kinéz belőle ennyit.
- Honnan ismered Tomot?
- Nem ismerem.
- Ő is ezt mondta.
- Mert így van.
- Jó, csak megkérdeztem – Emily a meggyőződés legcsekélyebb jele nélkül. Gilbert nem tudta, mivel tudná meggyőzni, ezért inkább visszatért a korábbi témára:
- Nagyon alapos vagy, az előző dolgozatod hogy sikerült?  
Emily látványosan hátravetette magát a székében, és szenvedő arcot vágott.
- Pocsékul. Hülye vámpír sztorit kell írnom, de ki az az idióta, aki komolyan elhiszi, hogy egy ember belezúg egy vámpírba? A hatalmába, az erejébe igen, de ki zúg bele komolyan egy többszáz éves hullába, aki más embereken él? Most komolyan? – fakadt ki Gilbertnek, aki olyan mereven figyelte, mintha csak a berendezés része lenne. Emily nem tudta hová tenni ezt a hirtelen tartózkodást, és mielőtt kielemezhette volna Gilbert már le is rázta magáról ezt a tartást. Felkelt a fotelből.
- Nekem úgy tűnt, elég sokan kedvelik az ilyen történeteket. Még el kell intéznem pár dolgot, örülök a beszélgetésnek – azzal kiment a szobából és behúzta maga mögött az ajtót.
 Emily rosszul érezte magát. Olyan volt, mintha megbántotta volna Gilbertet, de fogalma sem volt, hogy mivel. Nem gondolta volna, hogy nagy vámpírregény rajongó, de persze bármi megeshet. A férfi úgy pattant fel, mintha személyes sértésnek vette volna a kirohanását. Lehet, hogy álnéven már írt is könyvet, valami menőt, ő meg leszólta a témát? Emily előre tudta, hogy még sokáig fog rágódni a kérdésen, illetve azon, hogy mivel engesztelhetné ki a férfit.

Sötét este lett, mire befejezte a feladatát és jóleső érzéssel nyújtóztatta ki a hátát és a karját. Kopogtak az ajtaján. Csodálkozott, mert vagy a kapun kellett volna csengetni az illetőnek, vagy be tudott volna jönni az ajtón is.
- Ki az? – kérdezte Emily, de mikor kinézett a kukucskálón megkönnyebbülve látta, hogy Gilbert ért haza. Nem is hallotta, mikor ment el, sikerült teljesen belefeledkeznie a munkájába, és ez megelégedettséggel töltötte el.
- Hál’ Istennek már azt hittem… - nyitotta az ajtót, de mikor rávetült a férfira a fény képtelen volt folytatni a mondatot. A férfi hasa tiszta vér volt, szeméből állati vadság sugárzott, semmi emberi sem maradt benne. Lassan elindult a nő felé, Emily pedig rémülten hátrálni kezdett a konyhába. Tudta, hogyha menekülni kezd, vége.
- Gilbert? Gilbert, hallasz engem? – kérdezgette óvatosan. Ember attól a hasi sebtől ott helyben meghalt volna, de Gilbert tökéletesen mozgott, és prédát keresett. Könnyű, szabad prédát.
- Gilbert, Emily vagyok, felismersz?
Erre már mordult valamit, és a nő csak most látta meg a hatalmas szemfogakat.
- Gilbert, válaszolj! – követelte, és habár nem akarta, egyre hisztérikusabb lett a hangja. Beért a konyhapulthoz, és kitapogatott egy kést, de a férfi azonnal rámordult, Emily érezte, hogy esélye sem lenne felemelni a fegyvert.
- Gilbert, jelezd valahogy, hogy felismertél!
A férfi nyelni próbált, de mintha kiszáradt volna a torka. Erősen behunyta a szemét és koncentrált, míg végre ismét felnézett, és már némi emberség is csillant benne abból az énjéből, amit Emily is ismert.
- Nem öltelek meg, ez nem elég? Menekülj, mielőtt teljesen elvesztem a kontrollt – hörögte, de megroggyant és ha nem támaszkodik a pultnak biztosan összeesik.
- Tudok segíteni?
- Vér kell…
- Maradj itt! – Emily, és óvatosan kioldalazott mellette. Ahogy kiért Gilbert összeesett a konyhapadlón. Tudta, hogy a nő elmenekült tőle, és elégedettség töltötte el. Annyira kívánta a vérét, mint még soha senkiét, de megállta. Felülkerekedett az ösztönein, és nem bántotta azt, aki fontos lett számára. Örült, hogy a nő nem volt olyan ostoba, hogy felajánlja magát neki, mert akkor biztosan elveszett volna.

Emily a hátsó kapun rohant át a szomszédhoz, közben telefonált. Csak negyedik csengésre vette fel a férfi, akit hívott:
- Tom?
- Emily?
- Én vagyok, most szükségem van a segítségedre, de nagyon gyorsan!
- Indulok, mi történt? – felelt Tom, és valóban néhány másodperc múlva már a motort indította.
- Gilbert csurom véresen jött haza, és valahogy… nem volt önmaga.
- Hol vagy? Rád támadt?
- Nem, addig kérdezgettem, amíg nem válaszolt, de nincs jól. Vért akart, a konyhában hagytam.
- Elengedett? – szaladt ki a döbbent kérdés a férfiból.
- El, az nagy szó?
- Most hol vagy?
- A kertben.
- Jó, ne menj vissza, amíg oda nem érek.
- De azt mondta, hogy vérre van szüksége.
- Még egyszer nem lesz ilyen szerencséd. Ne-menj-vissza, megértetted?
- Jó.
- Leteszem, tíz perc alatt ott vagyok, addig semmi esetre se menj be!
- Tom, Gilbert vámpír? – tette fel a kérdést a sötétben Emily. Érezte, hogy kivilágított konyhában, vagy nappaliban képtelen lenne megkérdezni látva Tom arcát. Olyan hihetetlen volt az egész. Tom csak kis ideig hezitált, utána tömören válaszolt:
- Az. Ne menj be hozzá – azzal bontotta a vonalat. Emily a tyúkól előtt állt és nem tudta, mi tévő legyen. Gilbert, akivel olyan jól megértették egymást most bent fekszik a házban a padlón, talán haldoklik, és ő mégsem tehet érte semmit. A legokosabb talán tényleg az lesz, ha kint marad, bent csak kaja lenne belőle. Jellemző, hogy nem olyan pasi tetszik neki, aki ebbe a korba született. Persze ez a tény megmagyarázza a férfi délutáni sértettségét.
- Megjöttem! – dudált hirtelen Meg és már be is gördült a garázsba. Em érezte, hogy a pulzusa megduplázódik, és rekordsebességgel törte fel az ól lakatát, de most valahogy nagyon gyorsak voltak a csirkék, mind szétszaladtak előle. Végül kettőt elkapott, de ahogy kijutott az ólból Meg már szokása szerint az összes villany felkapcsolta a házban.
- Csak a konyhába ne…! – rimánkodott Emily és rohant, ahogy csak bírt, de most hihetetlenül nagynak tűnt a telek, ahol lakott, nagy nehezen ért a hátsó ajtóhoz, mire odajutott térdig felázott a nadrágja.
- Emily, te meg mit művelsz? – vihogott fel Meg spiccesen, ahogy a két csirkét meglátta a kezében.
- Szeánszot tartunk a konyhában, semmi esetre se gyere be! Menj fel a szobádba!
- Szeánszot? – ízlelgette a szót Meg.
- Ha bejössz, meghalsz! – mondta komolyan Emily, mire Meg felnevetett.
- Jól van, ha ennyire fontos, nem zavarok. Felmentem aludni.
- Jó éjt – intett még jobbjában levő csirkével, ami vadul kotkodácsolt, de a nő ügyet sem vetett rá. Ahogy felért Meg és magára zárta az ajtót, berohant a konyhába.
Megijedt, mikor meglátta a földön heverő testet, de még jobban megijedt, mikor találkozott a tekintetük a szörny-Gilberttel. A férfi ahogy meglátta felé ugrott, Emily nem is tudta követni a mozdulatot, a következő pillanatban pedig Gilbert a konyha legtávolabbi sarkában gubbasztott és itta a csirkék vérét, akár az életet. Túl gyorsan végzett mindkettővel és ismét csak Emilyre nézett, bár mintha visszatért volna az értelem szikrája a tekintetébe. Emily ki akart hátrálni a konyhából, de a férfi rámordult:
- Ne mozdulj!
Minden önuralmára szükség volt, hogy ne ugorjon a nyakának. Emily nem merte mondani, hogy Tom jönni fog, mert nem tudta biztosan, hogy mennyire jó barátok, így csak állt és egy percre sem vette le a vámpírról a tekintetét.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Tom megérkezett, és a nyitott kapun bejött – amit természetesen Megan felejtett úgy – és Emily mellett elsasszézott Gilbertig, és már adta is neki a vért tartalmazó zacskót. Gilbert vagy hárommal megivott, mire a szomja csitulni kezdett.
- Nem megmondtam, hogy ne gyere be? – szólt rá a nőre.
- Az is mondtad, hogy nem ismered – felelt hisztérikusan Emily. Most kezdett kijönni rajta az idegesség, és remegni kezdett a keze, majd a lába, és rövid úton ő is a konyhapadlón kötött ki nem messze a csirkéktől, onnan adta meg az indokát. – Meg hazaért.
- Aha – konstatálta Tom, de le nem vette volna a szemét Gilbertről, aki most, hogy már nem kínozta a az éhség behunyta a szemét, mintha csak aludt volna.
- Akkor a barátod?
- Inkább kollega.
- Mi? Akkor te is…?
- Nem, én ember vagyok – szögezte le gyorsan Tom, de látszott rajta, hogy nem akar többet mondani.
- Mégis hogy lehet kollega? – ütötte tovább a vasat Emily.
- Nézd, nagyon jó, hogy segítettél, és elég nagy felelőtlenség volt Gilberttől, hogy ide jött ilyen állapotban, nem kéne többet tudnod erről az egészről – fejezte be a kusza mondatot a férfi. Emily látta rajta, hogy mint mikor először találkoztak, nem örül a vámpír lépéseinek.
- Látom nem tőled kell megkérdeznem, ha a reális választ akarom kapni.
- Jaj, mert azt hiszed, hogy ő sosem hazudik?
- Nem azt mondtam…
- Akkor mit? Hogy neked nem hazudik? Ne nevettesd ki magad, ez nem regény! – rivallt rá Tom, láthatóan kijött a sodrából, ami azonnal a nőre is átragadt:
- Lehet, hogy hazudik, de te láthatóan gyűlölöd, nem hiszem, hogy objektíven tudnád vázolni a helyzetet.
- Leginkább sehogyan sem akarom vázolni a helyzetet, világos? Így is többet mondtam a kelleténél.
- Igen, hogy sorozatgyilkosokat üldöztök, de miféle sorozatgyilkos az, aki így elbánik egy vámpírral?
- Gilbert holnap este elköltözik, és kész – hagyta figyelmen kívül a nő mondandóját Tom.
- Talán a főnöke vagy?
- Nem tetszik? – fordult felé immár dühösen Tom, mire Em halványan elmosolyodott. A férfi legalább ennyit elárult magáról. Tom ingerülten visszafordult a vámpír felé. – Menj fel a szobádba, rendbe teszem a konyhát, és őt is.
Emily szó nélkül feltápászkodott, és felbaktatott a lépcsőn.

Reggel lecsekkolta, hogy Tom Gilbert szobájában aludt, ezért hogy barátságosabb hangnemben tudjanak beszélni egy tálcán egyensúlyozva vitt fel Tomnak reggelit, de mielőtt kopogott volna meghallotta Gilbert hangját az ajtón keresztül:
- Tudtam uralkodni magamon, nem kell elmennem.
- De a megállapodás kimondja…
- Ismerem, és nem szegtem meg.
- És ha Meg jött volna előbb haza? Akkor is ellenálltál volna?
Gilbert egy leheletnyi ideig hallgatott, aztán ismét megszólalt:
- Itt van.
Emily villámgyorsan kopogott és be is lépett. Gilbert az ágyában feküdt a szokásos póló-rövidnaci szerelésében, és teljesen normálisan nézett ki. Tom a vele szemben levő fotelben ült, és még mindig puffogva nézett fel a nőre. Emily nem zavartatta magát.
- Hoztam fel reggelit.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Hajnalban benéztem, bocs. Neked nem hoztam, mert nem voltam benne biztos, hogy szükség van rá. De van még, szóval…
- Nem, köszönöm – nyugtatta meg Gilbert, mielőtt a nő túlságosan belebonyolódott volna. – Köszönöm a tegnap estét.
- Én igazán… – nézett félre zavartan Emily, de mielőtt befejezhette volna a mondatot befutott Meg is.
- Mi volt tegnap este? Csak nem…? – nézett rájuk jelentőségteljesen, és elnevette magát.
- Meg, én nem… nem az van… – szabadkozott Emily, de barátnője beléfojtotta a szót.
- Jaj, ne add az ártatlant, tudjuk, hogy nem vagy olyan kis szolidka, mint amilyennek kinézel, igaz? – kacsintott Gilbertre, aki lelkesen visszamosolygott a nőre. Meg pedig integetve visszatáncolt a szobájába.
- Rohanok suliba, estig órákon leszek, szóval tiétek az egész ház! – nevetgélt, Emily pedig érezte, hogy nem állja meg vörösödés nélkül, lerohant a konyhába, és rázárta a férfiakra az ajtót.
Lent leült a pulthoz, és szórakozottan nekiállt készíteni valamit, nem is nagyon figyelt oda. Gilbert vámpír, és majdnem megtámadta előző este, csak valami visszatartotta. Vámpírral nem lehet az embernek normális kapcsolata, ezt a hülye is tudja, mégis… Emily egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy többé ne lássa, hogy ne legyen ott a házban. Nem akarta, hogy elmenjen. Különben is, Tom azt mondta, hogy kollegák, akkor annyira rossz oldalon nem állhat.
- Emily – szólt neki az ajtóból Tom, mire a nő riadtan pördült meg. Tom kicsit beljebb jött, és leült az ajtóhoz közeli székre. – Szeretnélek megkérni, hogy ezt, ami történt tegnap este ne mondd el senkinek.
- Ennyi eszem azért van.
- És ne is használd fel a regényeidben – nyomatékosította Tom mélyen a nő szemébe nézve.
- Nem szoktam vámpírregényt írni, de azért észben tartom a figyelmeztetést.
- Köszönöm – mondta Tom. Látszott rajta, hogy kicsit megnyugodott, amiért bízhat a nőben.
- Gilbert jól van?
- Jobban, estére rendbe jön.
- És… marad? – kérdezte óvatosan. Tom fújtatott, mint akinek nem tetszik a válasz.
- Igen, egy darabig igen.
Emily villám gyorsan betette a sütőbe az ételt, hogy elrejtse mosolyát. Még egy kis idő Gilberttel. Tom gyorsan folytatta:
- De csak azért, mert jobb helyet nem találtunk. Elég annyit tudnod, hogy az erdőtök mostanában elég veszélyes, ezért a közelben kell maradnia. De legközelebb, ha egyáltalán lesz legközelebb, ne hősködj. Nem lehet mindig szerencséd.
- Gilbert felismert, és válaszolt, ez nem szerencse kérdése.
- Nem, ez sebmélység kérdése és azé, hogy nem Meg volt itthon! – mordult fel Tom, és felállt csak hogy csináljon valamit. – Ne téveszd össze a regényekben szereplő lényekkel, ő igenis veszélyes. És tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak te dőlsz be a vonzerejének, mindenkire hatással van, mert az, ami.
- Nem vagyok oda érte…
- Akkor miért akartad megmenteni? Más normális ember ilyenkor elmenekül.
- Igen, és aki menekül egy ragadozó elől, az meghal – fejezte be epésen Emily. – Ennyi eszem nekem is van, meg annyi, hogy sokkal erősebb nálam, vagy tévedek?
- Nem, nem tévedsz – ingatta a fejét Tom. Most először elbizonytalanodott. Ennyire felkészült emberrel még nem találkozott és átfutott a gondolat az agyán, hogy nem is baj, ha Emily mellett marad Gilbert. Legalább nem kell annyira rejtőzködnie, lazíthat egy kicsit, Emily pedig láthatóan nem kap sikító frászt tőle. Jót tenne a vámpírnak, és az ügyük szempontjából sem hátrány.
- De figyelmeztetlek, csak addig marad, míg le nem zárjuk az ügyet, utána eltűnünk.
- Értem – Emily, de akkor is madarat lehetett volna fogatni vele. Gilbert marad. Tom megint csak csóválta a fejét.
- Tartsd fejben, hogy Gilbert vámpír. Vigyázz magadra.
- Mintha nem tudnék…
- Per pillanat nem úgy nézel ki, mint aki tud. Ja, és valóban kiválóak a képességei, hallja a szívdobbanást, érzi minden rezdülésed.
- Kösz, ez megnyugtató – tört le a nő. Eddig is megdobbant a szíve, ha Gilbert a közelében volt, de remélte, hogy faarca eltakarja az érzelmeit. Gyakran az utóbbi napokban már csak azért is kérte a segítségét, hogy mellette legyen, habár előre tudta a választ, mert már utána nézett a neten, vagy könyvben. És ha már itt tartunk, Gilbert és a töri szak…
- Hány éves? Gilbert. Hány éves valójában?
- Négyszázhoz közelít.
Emily egyből elkedvtelenedett. Semmi esélye egy négyszáz évet tapasztalt pasinál.
- Tudtam, hogy odavagy érte – konstatálta Tom.
- Mégis… hogy lehettek kollegák? Már úgyis letettem a nagyesküt, hogy nem mondom el, szóval…
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb – de Emily kérlelő tekintetéből látta, hogy ez a kérés követeléssé is fajulhat, és inkább Gilbert irányába, ezért jobbnak látta, ha ő válaszol. – Legyen elég annyi, hogy az S.C.P.O. vámpírokra vadászik, és Gilbert velünk van.
- A sajátjai ellen…?
- Hé, az emberek közt is vannak bűnözők, meg apácák is. Vámpírok léteznek, ez ellen nem tehetünk semmit, de aki nagyon pattog, azt ki kell vonni a forgalomból, nehogy feltűnést keltsen.
- Aha. Szóval Gilbert afféle vámpír-zsaru.
- Ja.
- És sok ilyen van?
- Nem igazán. Nézd, nekem most mennem kell, Gilbert ma pihenni fog a szobájában. Te meg vigyázz magadra.
- Úgy lesz – bólintott Em.

Igen, Emily megpróbált normálisan viselkedni a továbbiakban is Gilberttel, de ezt elég nehéz kivitelezni, ha Meg egész délután azon a témán lovagolt a chaten, hogy járnak, Gilbert pedig leplezetlenül méricskélte, amikor estefelé megnézte, hogy van.
Naplemente után Emily a konyhában főzött, Gilbert pedig lejött hozzá a pulthoz és onnan nézte. Ahogy felengedhetett a nő mellett elhagyta utóbbi időben felvett laza tartását, és visszatért a régi, inkább hanyagul elegáns formához. Emily azonnal látta a különbséget és kuncogott, amitől a férfi kíváncsian nézett rá:
- Min szórakozol ilyen jól?
- Most teljesen máshogy ülsz, mint eddig.
Gilbert is elmosolyodott:
- Most magunk vagyunk, nem kell megjátszanom az embert. Persze ha zavar…
- Nem, egyáltalán nem. Tetszik, ahogy ülsz – vallotta meg az ablaknak krumpli hámozás közben. – Velem is máshogy viselkedsz tegnap óta.
- Megmentetted az életem. Hálás vagyok érte – jött a természetes felelet, de Emily érezte a férfi tekintetét magán, ami több volt, mint hálás.
- Szívesen tettem.
Ebben a pillanatban csörgött Gilbert mobilja, felvette és kiment a nappaliba, egy perc múlva jött vissza sietve:
- Mennem kell, zárkózz be!
- Jó. Vigyázz magadra – engedte útjára Emily, és becsukta mögötte az ajtót. A vámpír egy szempillantás alatt eltűnt az éjszakában.
Visszament befejezni a vacsorát, majd egy ütést érzett a tarkóján, és minden elsötétült előtte.